A pénztárnál, sorban állás közben unatkozva kiszúrunk magunknak egy velünk azonos sorban álló másik bevásárlókocsit, majd kicsit emelkedett pulzussal várjuk, hogy az éppen nyíló pénztár szalagjára mi, és ne a másik pakolhasson először. Ha a szerencse mellénk áll, elkönyvelünk magunknak egy újabb győzelmet. Ez a talán sokak számára ismerős helyzet is egy példa a versengés jelenségére, amely az ilyen tipikus hétköznapi esetek mellett a gazdaságban, a munkahelyen és az iskolákban is jelen van.
De vajon képesek-e ezek a folyamatok inspirálni minket? Mire kell figyelni, hogy elkerüljük a túlhajszoltságot? Milyen nemi különbségek árnyalják a versengés pszichológiáját? A témában Dr. Fülöp Márta pszichológussal, a Magyar Tudományos Akadémia Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetének tudományos tanácsadójával, az ELTE Pszichológiai Intézetének egyetemi professzorával beszélgettünk.
Manapság a csapból is a verseny folyik. De mi a különbség a verseny és a versengés között?
A versenynek nagyon világosak a szabályai. A verseny az egy intézmény, ahol van zsűri, aki dönt, hogy ki az, aki nyert és ki az, aki veszít. Világosan lekövethető, hogy hogyan értékelnek, az értékelés kritériumai ismertek és általában mérhetőek – de azért ebben is van mindig valamennyi szubjektív elem is. A versengés az egyén belső törekvése, spontán, bár ennek is vannak szabályai, csak azok általában nem leírt, vagy csak részben leírt szabályok.
A versengés nagyrészt egy adott emberpár, csoport konszenzusán, sok esetben ki nem mondott normáin alapul.
A normák a viselkedésünket befolyásolják, szabályozzák, ezért az emberek jelentős része igyekszik normatívan viselkedni. Ezek a normák sokszor szabályként is működnek. Különösen, ha valaki ezt áthágja. Például elég szoros norma szinte minden társadalomban, hogy a barátom partnerét nem szeretem el. Nem kezdünk el versengeni a barátnőnk férjéért, mert ott van egy tiltó norma, hogy az egy olyan terület, ahová nem célszerű betévedni. Ettől függetlenül ez még megtörténhet, nem jár érte börtönbüntetés, mint amikor valaki a törvényt hágja át, de az biztos, hogy a barátságokban komoly törést okoz.
Melyek azok a tényezők, amelyek azt segítik elő, hogy a versengés inspiráljon minket? Mit tudunk érte tenni?
A versengés akkor tud inspiratív lenni, ha világos szabályok vannak, és azokat be is tartják a felek. Ezáltal van egyfajta bizalom a versengő felek között abban, hogy a versengési folyamat nem lépi át a kijelölt kereteket. Ez azért nagyon fontos, mert ha egy versengés szabálytalan, nem tudjuk, hogy a másik mikor mit követ el velünk szemben, akkor folyamatosan és sokkal erősebben kell monitoroznunk a másik magatartását, ami megosztja az energiánkat. Ilyenkor nem tudunk „a dologra” figyelni, amiben versengünk. Ez energiát vesz el és kevésbé tudunk inspirálódni. Amikor a másikat kontrollálnod kell, az nem inspiratív.
Az inspiratív része a versengésnek az, hogy szabadon tudunk izgatottak, motiváltak lenni, koncentrálni, megoldásokat találni egy problémára. Ez előrevisz, pozitív energiát szabadít fel, ami lehetővé teszi számunkra, hogy haladjunk. A versenytárs ebben képes inspirálni minket. A fókusznak a célon és nem a másik akadályozásán kell lennie.
Emellett a nyílt kommunikáció, és a tudat, hogy megvan az esély a győzelemre, nagyban elősegíti, hogy a versengés inspiratív legyen. Ebben azonban vannak kulturális különbségek. A nyugati világban nagyon egyértelműen hozzátartozik a versengés inspiratív jellegéhez hogy milyenek, jók-e az esélyek a versengési partner, a versenytárs elgyőzésére. Kelet-Ázsiában ezzel szemben az önmagunkhoz mért fejlődésen van a hangsúly. Az ő felfogásuk szerint nem a győzelem a lényeg, hanem a tudat, hogy a riválissal folytatott küzdelem által többek és jobbak leszünk.
Mi az a határ, amikor a versengés átfordul és a kiégés rizikófaktorává válik?
Nagyban függ attól, hogy a verseny időtartama, mennyisége és intenzitása milyen. Mindenkinek van valamiféle intervalluma, hogy mennyi versenyt és milyen intenzitással képes űzni, ami őt még inspirálja, ami még a komfortzónán optimális módon esik kívül. Ha a versengésből adódó terhelés több fronton (munkahely, egyetem, család) és tartósan az egyéni határokon túl megy, akkor kimerülés, pszichoszomatikus betegségek, kiégésalakulhat ki. Fontos, hogy ez a határ nagyon egyéni. Aki alapvetően erősen versengő típus, annál bátran lehet ezt az egyéni intervallumot tágítani. Akik versengéskerülőek, ők már fele akkora terhelés alatt elkezdenek szorongani. Ez az intervallum nagyban függ a személyiségtől, s hogy miben kívánják meg tőlünk a nagyon szoros és intenzív versenyt.
Mi jellemző a versengő és a nem versengő emberekre?
Vannak az úgynevezett hiperversengők. Ők állandóan pörögnek. Egy hiperversengő mindig győzni akar, mindig sikeres és a legjobb akar lenni. Ha olyan területen kell versengeni, ahol nagyon sok pozitív megerősítést kap, a feltételek olyanok, hogy azok teljesítése kemény munkával lehetséges, akkor ő magas fordulatszám mellett sem képes kiégni. Ha azonban rengeteget kell versengenie és rendre veszít, nem képes a verseny kívánalmait teljesíteni, akkor sokkal hamarabb bele tud betegedni ebbe, mint egy versengéskerülő. Az önfejlesztő versengőnek nem a győzelem a fontos, mert ő sokkal inkább tudja mondani magának, hogy bármi történik, én abból fejlődöm. Őket energizálja, ha a teljesítményüket folyamatosan mérik. A versengéskerülőkben nagyobb intenzitású szorongást kelt a versengés, sokkal hamarabb veszítik el energiájukat, mint az önfejlesztő és a hiperversengők. Nem inspirálódnak, így nincs ami visszapótolja a folyamatban az energiát.
Aki szeret versengeni, az a folyamatból is nyer energiát. Aki nem szeret, de kell neki, annak csak fogynak a tartalékai.
Jól érzékeljük, hogy itthon a versengésnek még mindig van egy olyan olvasata, hogy a végén kell, hogy legyen egy megszégyenült vesztes és egy örömittas győztes?
Igen, nálunk sokkal ellenségesebb a versengésnek az általános emberi felfogása és kontextusa. Ez sok mindenből ered: részben abból, hogy nagyon sok esetben szűkösek az erőforrások, szűkösebbek, mint bizonyos társadalmakban, illetve adott esetben az emberek szűkösebbnek észlelik. „Vagy én, vagy ő” típusúan fogják fel a dolgot, nem pedig úgy, hogy ha én nem, akkor is lehet más lehetőségek után nézni. Nálunk ez élet-halál küzdelem. Ez az egész függ attól, hogy az egyén mennyire látja úgy, hogy neki sokféle lehetősége van. Lehet, hogy a legjobb lehetőséget, amiért ő éppen most verseng, azt elveszíti, de még ott van másik öt lehetőség, ami nem biztos, hogy annyira ideális, de azért azok is jók. Ha így versengenénk, akkor kevésbé látnánk a másikban riválist, aki a legnagyobb ellenségként él a fejünkben. A másik fontos ok a korábban említett szabálytartás.
Abban a pillanatban, amint a versenypartnerünket úgy érzékeljük, hogy az nem biztos, hogy betartja a szabályokat, mert mondjuk, már korábban tapasztaltuk, hogy nem tartja be, abban a pillanatban már nem partnerként tekintünk a riválisra, hanem úgy, mint akit állandóan monitoroznunk kell. Egyébként nálunk, Magyarországon általában az a percepciónk, hogy nem tartják be a szabályokat, kihasználják a gyenge pontjainkat a riválisaink.
Ennek mi az oka?
Itthon azért is él ez a fejekben, mert sok esetben a versenyt nem érzékeljük korrektnek. Ez részben betudható a kialakult és ezt a szemléletet nagyon is visszatükröző társadalmi diskurzusnak, részben betudható annak, hogy az embereknek lehet és van olyan tapasztalatuk, amiben ráfáztak, ezért alapvetően gyanakodóan mennek bele a versenyhelyzetbe. Ha viszont gyanakodunk, akkor nincs bizalom, nincs nyílt kommunikáció, ami a destruktív versengés sajátja.
Lehet-e konstruktív versengésre nevelni egy kultúrát, munkatársat, gyerekeket?
Feltétlenül lehet, de ez egy többlépcsős folyamat és sok erőfeszítéssel jár. Nagyon fontos – akár óvodásokról van szó, vagy egy nagyvállalati csapatról -, hogy pontosan meghatározzák a szabályokat és elmagyarázzák, hogy azokat miért fontos betartani.
Fontos még, hogy a közösség el tudja ismerni azt, ha valaki megérdemelten győzött, de az is nagyon fontos, hogy a vesztessel megfelelő szolidaritást tudjon mutatni, s erre is nevelni kell, be kell építeni a kooperációt a kapcsolatba.
Ez segít, hogy ne csak konstruktív, hanem kooperatív versengés alakuljon ki. A pedagógiai gyakorlatban nagyon sokféle nevelési elvvel lehet ezt erősíteni. Ilyen szempontból a munkahelyi vezetőknek is óriási felelősségük van abban, hogy milyen normákat tesznek egyértelművé, megakadályozva, hogy azok maguktól kialakuljanak és adott esetben rossz irányba tereljék a folyamatokat. Ez nem csak azért fontos, mert egyfajta garancia arra, hogy biztosan betartják, hanem azért is van rá szükség, mert ha világosak a szabályok, akkor mindenki tisztában van azzal is, ha eltér tőle. Ennél fogva ennek lesz egy belső és egy csoportszabályozó ereje. Ha a dolgok nem burkoltan elvártak, hanem pontosan definiáltak, az keretet ad a működéshez, és ahhoz, ha ezektől valaki mégis eltér, jogosan figyelmeztetheti a másikat, vagy ha ő maga tér el, akkor bűntudata lesz.
Milyen konkrét hátrányai vannak a destruktív versengésnek?
Hosszú távon lehetetlenné teszi az egyén fejlődését, legközelebbi győzelmét is. Nem azt mondom, hogy a destruktív versengés azonnal elnyeri a büntetését, mert lehet, hogy közéleti, csoportszankciók értelmében nem nyeri el, csak később, de az egyénben rejlő lehetőségek kiteljesítése szempontjából mindenképpen káros. A destruktív versengővel szemben a másik is sokkal szabadabban kezd el alkalmazni destruktív eszközöket, mert morálisan feljogosítva érzi magát. Minél inkább a konstruktív működésmód vesz körül minket, annál inkább az lesz a normatív.
Mindig érdekes téma, hogy milyen eltérés van férfiak és nők között. A versengés témájában e téren mit mond a szakirodalom?
Azt, hogy a férfiak versengőbbek. Ez nagyon sokszor önbevalláson alapuló kérdőívekből derül ki, tehát figyelembe kell vennünk, hogy a nőkkel kapcsolatos szociális elvárás rendszer árnyalja ezt az eredményt. Ugyanezzel összefüggésben – s úgy tűnik, ez meglehetősen robusztus eredmény – a férfiak sokkal nyíltabban versengenek, a nők hajlamosabbak arra, hogy manipulatívabban, a szociális hálón keresztül, úgynevezett szociális agresszióval versenyezzenek.
Ennek mi az oka?
A férfiak esetében a nyílt versengést nem szankcionálja a társadalom, éppen ellenkezőleg: a férfiak minél versengőbbek, annál férfiasabbnak, határozottabbak, vonzóbbnak tűnnek, ezért annál inkább több szociális jutalmat tudnak bekaszálni, például a nőktől.
Egy nő viszont minél inkább nyíltan verseng, annál kevésbé tud számára ez jutalmazó lenni, mert maszkulinnak, hataloméhesnek, agresszívnek látják, ami csökkenti a vonzerőt. Újabb eredmények szerint a nők akkor mennek bele a versengésbe, ha az esélyeiket minimum 20% felett ítélik meg. A férfiak minimális, akár esélytelennek ítélt versengésbe is hajlandóak sokkal inkább belemenni, kockázatot vállalni.
Ha a hétköznapi életre ezt lefordítjuk, akkor egy állás megpályázásánál a nők szeretnek biztosra menni, és csak akkor jelentkezni a kiírt pozícióra, ha ott tízből tíz kompetencia teljesül, tízből nyolc esetében már ezt nem teszik meg. A férfiak tízből kettő teljesülésnél is bátrak annyira, hogy beadják az önéletrajzukat.
Az eredeti cikk az alábbi linken található meg: https://pszichoforyou.hu/fokusz/